Brit tudósok idevágó statisztikai elemzéseinek ismerete nélkül is bátran kijelenthetjük, hogy Beatles-feldolgozásból annyi van, mint a szemét. Jelen értekezésünkben az Across The Universe c. szám ismertebb változatait vesszük sorra, keresve a választ az örök kérdésre: érdemes-e Beatles-dalokat feldolgozni? Lehetséges-e hozzárakni valamit az eredetihez?
Aki inkább a szám szövegét olvasná zenehallgatás közben, az kattintson ide, Gyűjtőknek pedig az Anthology version-t ajánljuk, szintén fényképekkel.
Három verziót bányásztunk elő a YouTube-ról a kötelező bénaságokon, bájos próbálkozásokon, vicceken és oktató anyagokon felül, vágjunk bele.
Az "egy szál gitárral" előadott számok törvényszerűen vonzzák a telt hangzású feldolgozásokat, hogy az album promóciójában elsüthessék a "régi dal új köntösben" meg a "közismert sláger mai hangzásvilággal" kifejezéseket. Itt sincs másról szó, bár azt meg kell mondani, hogy a végeredmény jobbára pozitív.
Jó ötlet volt a tempóból visszavenni (erre a lelassult hangulatra a klip rendezője is jól érzett rá). A dal műfajilag a pop azon alfajához sorolható, amitől a Danubius rádiót tudatosan kerülő hallgatóból nem tör elő azonnal a sugárban hányás tünete (lásd még pl. Madonna). A hangszerelés bár megfelel a szigorú standardnak, mégsem mondható reménytelenül unalmasnak, a végére becsúsztak játékos kis prüntyögések is. Ami a produkciót viszi, az az énekesnő: hangszíne, egyénisége nagyon talál a daléval. A lány egyébként teljesen olyan fazon, mint első, középiskolai szerelmem, és a keserédes tapasztalatom az, hogy emiatt sokaknak bejön.
Konklúzió: kellemes popdal, köszönhetően a mértékletességnek, az előadó egyéniségének és a Beatles érdekes dalának. Mondjuk, ez utóbbi helyett lehetett volna valami mást is választani, netán egy eredetit írni.
Ahogy a klipben a prímet a piros ruhás kék szemű szőke kislány viszi (kutya! gyerek! biztos siker), úgy határozza meg a zenét a hangszerek fokozatos beléptetése. Ízléses, nem túl fantáziadús húzás, de működik, továbbá kellemes a drum loop, szépen van megírva a vokál. Első hallgatásra úgy tűnt, hogy az énekes túlságosan a dal elé tolja magát (lásd: Megasztár döntők), de ez csak markáns hangszínéből fakad, valójában nem feszít jobban, mint kellene. Bátor dolog az eredetivel kottaképileg azonos gitárral indítani, mert a rádióhallgatók a fókuszcsoportos vizsgálaton 10 másodperc után elkapcsolnak, ha nem tölti ki a zene teljesen a hallható frekvenciaspecktrumot.
Konklúzió: kellemes popdal, jó a videó is. Lehet, hogy maga a Beatles is így adta volna elő, ha a zeneiparban a managerek fújták volna már akkor is a Passzát szelet. (Akinek tetszett, tekintse meg a koncert verziót.)
Ami a legmeglepőbb, az a hangzás. Papírforma szerint, beleértve az eredetit is, ez a verzió indul a legvékonyabban: nincs gitár, hanem azonnal felcsendül az angyalok - kezdetben - unisono kórusa, amely már önmagában is eléggé szokatlan ebben az agyonhangszerelt és szétmasterelt világban. Kibontakozás itt is van, de nagyon rövid: az ének mindössze egy metronóm feszességű csembalóval és lágy, hosszan kitartott harmónium-szerű dünnyögéssel kerül megtámogatásra (a rádióba' nem fogják játszani sose).
Ugyanazért vicces, amiért zseniális. A Beatles előadása a tábortűzi gitározás természetességének élményét hozza, ami miatt oly kedves és egyszerű. A Laibach úgy csap hozzá egy jó adag - az eredetiben nem eléggé hangsúlyozott - spiritualitást, hogy a kedvesség és egyszerűség megmarad, nem teszi vérkomollyá (az önironiukus felhangokat a klip is jól hozza, no persze a misztikumot is). Az originált szinte mögéhalljuk, a feldolgozás nem üti ki a helyéből, nem akar még olyanabb lenni, nem amortizálja le. Élesebb, artikuláltabb, de másmilyen, tényleg feldolgozás, és nem csak egy újabb, korszerűbb előadás.
Mindezonáltal ez a verzió áll a legnagyobb alázattal az eredeti műhöz. A dallamot többszólamúvá tették, melléterceltek, kitöltötték a "Jai guru de va om..." utáni rövid ürességet, de nem tértek el az eredetitől, nem "értelmezték át" művészileg.
Konklúzió: hozzáadtak, klasszikusból klasszikust csináltak.
(Ínyenceknek: tessék beszerezni és meghallgatni a Laibach teljes "Let It Be" albumát.)
The Beatles, 1968-1969
Először is, halljuk az eredetit, videó híján diavetítéssel illusztrálva:Aki inkább a szám szövegét olvasná zenehallgatás közben, az kattintson ide, Gyűjtőknek pedig az Anthology version-t ajánljuk, szintén fényképekkel.
Három verziót bányásztunk elő a YouTube-ról a kötelező bénaságokon, bájos próbálkozásokon, vicceken és oktató anyagokon felül, vágjunk bele.
Fiona Apple, 1998
Az "egy szál gitárral" előadott számok törvényszerűen vonzzák a telt hangzású feldolgozásokat, hogy az album promóciójában elsüthessék a "régi dal új köntösben" meg a "közismert sláger mai hangzásvilággal" kifejezéseket. Itt sincs másról szó, bár azt meg kell mondani, hogy a végeredmény jobbára pozitív.
Jó ötlet volt a tempóból visszavenni (erre a lelassult hangulatra a klip rendezője is jól érzett rá). A dal műfajilag a pop azon alfajához sorolható, amitől a Danubius rádiót tudatosan kerülő hallgatóból nem tör elő azonnal a sugárban hányás tünete (lásd még pl. Madonna). A hangszerelés bár megfelel a szigorú standardnak, mégsem mondható reménytelenül unalmasnak, a végére becsúsztak játékos kis prüntyögések is. Ami a produkciót viszi, az az énekesnő: hangszíne, egyénisége nagyon talál a daléval. A lány egyébként teljesen olyan fazon, mint első, középiskolai szerelmem, és a keserédes tapasztalatom az, hogy emiatt sokaknak bejön.
Konklúzió: kellemes popdal, köszönhetően a mértékletességnek, az előadó egyéniségének és a Beatles érdekes dalának. Mondjuk, ez utóbbi helyett lehetett volna valami mást is választani, netán egy eredetit írni.
Rufus Wainwright, 2002
Ahogy a klipben a prímet a piros ruhás kék szemű szőke kislány viszi (kutya! gyerek! biztos siker), úgy határozza meg a zenét a hangszerek fokozatos beléptetése. Ízléses, nem túl fantáziadús húzás, de működik, továbbá kellemes a drum loop, szépen van megírva a vokál. Első hallgatásra úgy tűnt, hogy az énekes túlságosan a dal elé tolja magát (lásd: Megasztár döntők), de ez csak markáns hangszínéből fakad, valójában nem feszít jobban, mint kellene. Bátor dolog az eredetivel kottaképileg azonos gitárral indítani, mert a rádióhallgatók a fókuszcsoportos vizsgálaton 10 másodperc után elkapcsolnak, ha nem tölti ki a zene teljesen a hallható frekvenciaspecktrumot.
Konklúzió: kellemes popdal, jó a videó is. Lehet, hogy maga a Beatles is így adta volna elő, ha a zeneiparban a managerek fújták volna már akkor is a Passzát szelet. (Akinek tetszett, tekintse meg a koncert verziót.)
Laibach, 1988
Ugyanazért vicces, amiért zseniális. A Beatles előadása a tábortűzi gitározás természetességének élményét hozza, ami miatt oly kedves és egyszerű. A Laibach úgy csap hozzá egy jó adag - az eredetiben nem eléggé hangsúlyozott - spiritualitást, hogy a kedvesség és egyszerűség megmarad, nem teszi vérkomollyá (az önironiukus felhangokat a klip is jól hozza, no persze a misztikumot is). Az originált szinte mögéhalljuk, a feldolgozás nem üti ki a helyéből, nem akar még olyanabb lenni, nem amortizálja le. Élesebb, artikuláltabb, de másmilyen, tényleg feldolgozás, és nem csak egy újabb, korszerűbb előadás.
Mindezonáltal ez a verzió áll a legnagyobb alázattal az eredeti műhöz. A dallamot többszólamúvá tették, melléterceltek, kitöltötték a "Jai guru de va om..." utáni rövid ürességet, de nem tértek el az eredetitől, nem "értelmezték át" művészileg.
Konklúzió: hozzáadtak, klasszikusból klasszikust csináltak.
(Ínyenceknek: tessék beszerezni és meghallgatni a Laibach teljes "Let It Be" albumát.)
Utolsó kommentek